Amikor a függőségekről gondolkodunk, a köznyelvben még mindig gyakran a hedonista élvezetkeresés vagy az akaraterő hiánya merül fel magyarázatként. A modern klinikai pszichológia és idegtudomány azonban egyre inkább egy mélyebb, strukturális problémára mutat rá: a függőség sok esetben valójában egy félresiklott, diszfunkcionális érzelemszabályozási kísérlet.
Az érzelemszabályozás az a képesség, amellyel észleljük, módosítjuk és kifejezzük érzelmi állapotainkat a céljaink elérése érdekében (Gross, 1998). Amikor valaki nem rendelkezik megfelelő stratégiákkal a feszültség, szorongás vagy belső üresség kezelésére, hajlamos külső, gyors megkönnyebbülést hozó forrásokhoz fordulni. Khantzian (1997) öngyógyító hipotézise (Self-Medication Hypothesis) szerint a szerhasználók nem véletlenszerűen választanak szert, hanem kifejezetten a számukra elviselhetetlennek megélt belső állapotok enyhítésére törekednek. Az alkohol a szorongást és a szociális gátlásokat tompítja, a stimulánsok a krónikus anhedóniát és levertséget ellensúlyozzák, míg az opiátok a fizikai és lelki fájdalmat némítják el. A viselkedési addikciók, mint például a szerencsejátékfüggőség, a kényszeres vásárlás vagy a videójáték-függőség, pontosan ugyanezt a funkciót töltik be: elterelik a figyelmet a negatív affektív állapotokról, és azonnali, kontrollálható dopaminválaszt nyújtanak (Billieux et al., 2015).
Az érzelemszabályozási zavar és a függőségek kapcsolata egy ördögi kört alkot, mivel az érzelmek felismerésének és megnevezésének képtelensége megnehezíti a stressz feldolgozását(Aldao et al., 2010). A szerhasználat rövid távon csökkenti a feszültséget, hosszú távon viszont tompítja a jutalmazó rendszert és fokozza az érzelmi reaktivitást (Koob & Volkow, 2016).
Mivel tehát a függőség nem pusztán a szer utáni sóvárgásról szól, a puszta absztinencia elérése önmagában gyakran nem elegendő. Ha elvesszük a személy egyetlen működő érzelemszabályozási eszközét anélkül, hogy adaptív alternatívákat adnánk helyette, a visszaesés szinte elkerülhetetlen. A modern addiktológiai ellátásban ezért kapnak kulcsszerepet az olyan integratív megközelítések, mint a dialektikus viselkedésterápia (DBT), amely szisztematikusan fejleszti a distressztoleranciát és az érzelmi stabilitást (Linehan, 1993), az elfogadás és elköteleződés terápia (ACT), amely a belső élmények kontrollálása helyett a pszichológiai rugalmasságot és az értékvezérelt cselekvést támogatja, vagy a tudatos jelenlét (mindfulness) alapú visszaesés-megelőzés (MBRP), amely képessé teszi az egyént arra, hogy a sóvárgásra ne cselekvési parancsként, hanem múló mentális eseményként tekintsen. Mindezek azért különösen nagy jelentőségűek, mivel a tartós felépülés kulcsa az absztinencián túl az érzelmi tudatosság és a rugalmas megküzdési stratégiák elsajátítása.
Aldao, A., Nolen-Hoeksema, S., & Schweizer, S. (2010). Emotion-regulation strategies across psychopathology: A meta-analytic review. Clinical Psychology Review, 30(2), 217–237. https://doi.org/10.1016/j.cpr.2009.11.004
Billieux, J., Philippot, P., Schmid, C., Maurage, P., De Mol, J., & Van der Linden, M. (2015). Is dysfunctional regulation of negative emotions a common transdiagnostic factor of addiction-related problems? A psychometric investigation. Addictive Behaviors, 49, 46–50. https://doi.org/10.1016/j.addbeh.2015.05.008
Gross, J. J. (1998). The emerging field of emotion regulation: An integrative review. Review of General Psychology, 2(3), 271–299. https://doi.org/10.1037/1089-2680.2.3.271
Khantzian, E. J. (1997). The self-medication hypothesis of substance use disorders: A reconsideration and recent applications. Harvard Review of Psychiatry, 4(5), 231–244. https://doi.org/10.3109/10673229709030550
Koob, G. F., & Volkow, N. D. (2016). Neurobiology of addiction: A neurocircuitry analysis. The Lancet Psychiatry, 3(8), 760–773. https://doi.org/10.1016/S2215-0366(16)00104-8
Linehan, M. M. (1993). Cognitive-behavioral treatment of borderline personality disorder. Guilford Press.