Miért nem bírja el a lélek az állandó készenlétet?
A tartós distressz (negatív stressz), vagyis a hosszan fennálló, negatívként megélt és az egyén megküzdési kapacitásait meghaladó stressz mélyreható változásokat idéz elő az emberi pszichében és az idegrendszer működésében. Míg a rövid távú eustressz (örömteli stressz) adaptív válaszokat serkent és elősegíti a teljesítményt, a krónikus megterhelés kimeríti a szervezet pszichofiziológiai tartalékait (Selye, 1956).
A folyamatos érzelmi megterhelés aláássa az önszabályozó kapacitásokat is. A tartós distresszben élőknél gyakori az anhedónia (az öröm megélésének képtelensége), az ingerlékenység, valamint az általános reménytelenség érzése. Lazarus és Folkman (1984) szerint tanult tehetetlenség és depresszió kialakulásához vezethet az, ha a stresszkeltő helyzetnél a fenyegetetés mértéke tartósan meghaladja az erőforrásait. A klinikai kutatások is megerősítik, hogy a krónikus distressz az egyik legjelentősebb kockázati tényező a major depresszív zavar és a generalizált szorongás kialakulásában (Hammen, 2005).
A hosszan tartó stresszállapot folyamatosan aktiválja a hipotalamusz-hipofízis-mellékvesekéreg (HPA) tengelyt, ami tartósan emelkedett kortizolszinthez vezet. Ennek közvetlen pszichés következménye, hogy a végrehajtó funkciók, mint például a döntéshozatal, a gátlási kontroll és a munkamemória, romlani kezd. Emellett az új információk rögzítése és felidézése nehézzé válik, és a semleges környezeti ingerek is fenyegetővé válnak (Lupien et al., 2009).
Munkahelyi és szociális kontextusban a hosszan tartó distressz gyakran torkollik kiégési szindrómába (burnout), melynek tünetei az érzelmi kimerültség, az érzelmi távolságtartás a feladatoktól és más emberektől, és a csökkent személyes hatékonyság érzése.(Maslach és Leiter, 2016)
A distressz károsítja a társas kapcsolatokat is, mivel az érzelmileg kimerült ember hajlamos a szociális visszahúzódásra, ami megfosztja őt az egyik legfontosabb dologtól, a társas támasztól (Cohen & Wills, 1985).
Ha az állandó készenlét feléli belső tartalékainkat, a kognitív nehézségek és az érzelmi fásultság nem hibák, hanem a szervezet vészjelzései. Mindennek oka pedig nem puszta akaratgyengeség vagy múló rosszkedv, hanem az idegrendszer és a psziché valós túlterhelődése. A felépülés kulcsa a határok kijelölése, és a kontroll visszaszerzése az elérhető területeken. De a legfontosabb az, hogy időben szakmai segítséget vagy társas támaszt keressünk, mielőtt a kimerültség még súlyosabb következményekhez vezetne.
Cohen, S., & Wills, T. A. (1985). Stress, social support, and the buffering hypothesis. Psychological Bulletin, 98(2), 310–357. https://doi.org/10.1037/0033-2909.98.2.310
Hammen, C. (2005). Stress and depression. Annual Review of Clinical Psychology, 1(1), 293–319. https://doi.org/10.1146/annurev.clinpsy.1.102803.143938
Lazarus, R. S., & Folkman, S. (1984). Stress, appraisal, and coping. Springer Publishing Company.
Lupien, S. J., McEwen, B. S., Gunnar, M. R., & Heim, C. (2009). Effects of stress throughout the lifespan on the brain, behaviour and cognition. Nature Reviews Neuroscience, 10(6), 434–445. https://doi.org/10.1038/nrn2639
Maslach, C., & Leiter, M. P. (2016). Understanding the burnout experience: Recent research and its implications for psychiatry. World Psychiatry, 15(2), 103–111. https://doi.org/10.1002/wps.20311
Selye, H. (1956). The stress of life. McGraw-Hill.